Czók Zsolt és Társai honlapja

„Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de megapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között. De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük.” (Kós Károly)

Kós Károly a XX. század legtevékenyebb erdélyi értelmiségije volt. 1946-ban ezt vallotta a Romániai Magyar Népi Szövetség képviselőjelöltjeként a kolozsvári Világosságban: „Magam választotta tanult mesterségem: építészmérnök vagyok, de Isten kegyelméből valamennyire író is. A magam akaratából immár harminc éve falusi földműves is, és a sors parancsából elejétől fogva máig pusztán munkájából élő erdélyi és magyar. Ez a – csupán látszólagosan – sokféle foglalkozásom azonban a valóságban legfeljebb az adókivető bizottságot hozta komolyan zavarba, de bennem soha nem ütközött össze a technikus a művésszel, az író a földművessel, a szellemi munkás a testi munkással, és soha egy pillanatig sem kívántam más lenni, mint dolgozó tagja az erdélyi magyarságnak.”

Ezen munkásságán túl azonban politikusi, grafikusi, pedagógusi, újságírói, plakátrajzolói, könyvtervezői, szerkesztői, kiadói érdemek is fűződnek nevéhez.

Nagy szerelme a vadregényes, a történelmi emlékhelyekben, s természeti szépségekben egyaránt gazdag Erdély volt. Tulajdonképpen ő hirdette meg a transzilvanizmus lényegét, amikor a sajátos erdélyi lelkiségre hivatkozva, a kisebbségi erők összefogását és az itt élő népek közötti megértést szorgalmazta. Sokat köszönhet neki az akkor szerveződő erdélyi magyar szellemi élet.

Sajátos alkotói szemléletmódja a XX. század fordulóját követő két évtizedben, az erdélyi népi építészet tanulmányozásból bontakozott ki, ezzel pedig a modern magyar építészet alapjait rakta le. Legfontosabb forrásai az erdélyi kultúra mellett az angliai hírességek elvei voltak (Morris, Ruskin). Építészeti tevékenységének virágkorát az 1910-es évek elejére, míg könyvművészi téren alkotott legszebb munkáit a húszas-harmincas évekre teszik.

Kós Károlyra igazán három jellemző talál: egyszerű, gyakorlati, erdélyi. Évtizedeken át lobogó szenvedéllyel jött-ment, viharzott, vitatkozott, kereste a maga igazát. Nem személyes érdekből, hanem mindig valamilyen ügyért, a köz javáért. Hol egy intézményért, hol az irodalomért, hol pedig országos gondokért törte és emésztette magát. 

Nyugdíjba vonulása után már csak apróbb elfoglaltságai voltak, például faragás (sakkfigurák, dohánytárca, fatárca).

Élete mottója: „...Tudtunk nemcsak javakat elélni, hanem tudtunk javakat produkálni...”

A gyerek, a gimnazista és az egyetemista
Kós Károly 1883. december 16-án született, egy szász nemzetiségű, a Magyar Királyi Posta tisztjeként dolgozó apa, Karl Kosch, és egy kolozsvári francia nyelvmester lánya, Sidonie Sivet második gyermekeként mint szászrégeni, strasbourgi és bécsi nagyszülők unokája. Károly szülei 1882-ben kötöttek házasságot. Ekkor Kolozsváron éltek. Itt született meg Károly nővére, Malvina, aki az első életévét már Temesváron töltötte, ahol Kós Károly is született. A keresztségben a Károly Arthur nevet kapta. A lelkész a gyerek nevét az anyakönyvbe tévesen, helytelenül írta be, vagyis nem Kosch-t írt, hanem ennek magyarosított változatát: „Kós”-t. Így lett idővel Kosch Károlyból Kós Károly.

Nemsokára Nagyszebenbe költöztek, a Reispergasse 9-es házszám alá. A szülők Károlyt német óvodába íratták, majd öt és féléves korában (1889) átíratták  az Állami Elemi Népiskolába. Itt csupán három évet járt, mert apját visszahelyezték Kolozsvárra, így az egész család visszaköltözött. Ekkor már Károlynak volt két húga is, a harmadik itt született Kolozsváron. Károly itt fejezte be elemi iskoláit a Farkas utcai Református Kollégiumban, és folytatta középiskolával a kollégium Gimnáziumában.

„Ez az én iskolám, a Kolozsvári Református Kollégium más volt, mint erdélyi testvérei. Más volt már a születése is. Mert ezt az iskolát nem hívta életre püspök, káptalan, vagy szerzetesrend, nem alapította állam, fejedelem vagy főúr; ennek az iskolának egyenes elődje – a Kolozsvári Óvári Iskola – a fiatal város józanul gondolkodó, reálisan előrenéző polgárkommunitásának bátor elhatározásából született meg már a XIV. század közepe táján a célból, hogy abban a városi polgárgyermek minden külső – egyházi vagy világi – befolyástól mentesen szerezhesse meg a számára hasznos ismereteket.”( Kántor Lajos: Kós Károly, az erdélyi polgár című írásából.)

Lakhelyeikről így ír életrajzában: „Szebenben négy esztendeig laktunk, s gyermekkoromnak erre a szakaszára már jobban emlékszem. Mindenekelőtt lakásunkra...Egyik szobánk különösen tetszett nekem, mert az kerek volt, kupolamennyezettel és másfél méteres mély ablakfülkékkel.... Ez a szoba erősen izgatta gyermeki fantáziámat. Belőle csapott meg első ízben – akkor még tudatomon kívül – rég elmúlt erdélyi századok ódon illata, kőbe írott romantikája... Számomra viszont Kolozsvár egyelőre csupán egy új várost jelentett, melyre kíváncsi voltam, de amelyben – eleinte – nem éreztem magamat otthon. Mert itt minden merőben más volt, mint Szebenben... Minden, de minden idegen volt, még az is, hogy itt a bolti cégtábla, a felirat, a plakát és minden ember: a felnőtt és a gyermek, úr és paraszt, pap és diák, kofa és rendőr, mind-mind magyarul beszél... Aztán az idegenkedésem megszokássá enyhült: szüleim városa lett az én otthonom is, az én városom, a meleg, az egyetlen város.”

A gyerek számára egyik kedvenc színhely volt a Scundier-park is, mivel dadája gyakran elvitte ide. Nagyon szerette Andersen meséit, később a rajzolást, amit hatodikos-hetedikes korában tanult Gráf Jakab tanárától.
Gimnazista korában irodalomtanára kijelentette, hogy Károlyból irodalomtanár kell legyen, de neki más járt az eszében, a tengerre vágyott: kereskedelmi tengerész szeretett volna lenni, később meg az erdészi pályán gondolkodott. Viszont az apának is voltak tervei fiával, postai mérnöknek képzelte el, ami viszont nem egyezett a Károly elképzeléseivel.

1901-ben befejezte a gimnáziumot, leérettségizett, majd 1902-ben szülei kívánságára beiratkozott a budapesti József Műegyetem mérnöki karára.
  „Nem tudtam azonban megbarátkozni ezzel a száraz műszaki tudománnyal, tehát két esztendő múlva – szüleim nem kis bosszúságára, s bár én is elvesztegettem így egy esztendőmet – átiratkoztam az építészeti szakosztályba. Nehéz kezem volt, nagy igyekezettel mégis jó rajzos lettem. Az elméleti tárgyakkal is nehezen birkóztam meg, de a tervezésben hamarosan elismerték elsőségemet tanáraim és évtársaim is. Harmad- és negyedéves koromban minden főiskolai pályázaton díjat nyertem, és szünidei ösztöndíjakat kaptam.” (Kós Károly: Életrajzom című írása.)

A magánember
Az egyetem befejezése után Kós Károly nemsokára megnősült.

„1910-ben kicsi földecskét vásárolhattam szűkebb erdélyi hazámban: Kalotaszegen, Sztánán, s felépíthettem reá víkendházamat. Aztán feleségül vettem régi választottamat, a kalotaszegi türei református lelkész leányát, Balázs Idát.” (Kós Károly: Életrajzom című írása.) 

Négy gyerekük született: Balázs, András, Zsófia és Károly.
Lányuk így vélekedik apjáról: „Lényegében az egész ember végtelenül tiszteletreméltó volt. Amellett, hogy ordított, hogy igazságtalan volt, hogy követelőző, egyedül édesanyámra hallgatott...  Magasfokú erkölcsiséget sugárzott a családban.”

Otthon szívesen foglalkozott mezőgazdasággal. Eleinte anyjától tanult, később Farkas Alberttől, aki Rődön lakott. Közben szakkönyveket is olvasgatott. Kedvenc háziállata a ló meg a kutya volt. Mint falusi embernek, mindig volt lova, közlekedni is csak lófogatú könnyű szekérrel szeretett. Természetesen volt házőrző kutyájuk is.

Amikor otthon volt Sztánán, gyakran járta a havast lóháton. Ha nem a havasban volt, akkor meg szántott vagy kaszált. Állítása szerint hat–nyolc évesen tanult kaszálni, amit 82 éves koráig gyakorolt, de csak azért hagyta abba, mert súlyos szívinfarktusa után az orvos megtiltotta, hogy bármilyen mezőgazdasági munkát végezzen. Kertjében gyümölcsöt, főként diót termelt.

Kós, az építész
„Az építész lásson, tanuljon mindenkitől, de ne utánozzon senkit. Járjon a földön, ne ugorjon a levegőbe. Ne csaljon, ne hazudjék, mert az építészet nem kulissza, nemcsak forma, hanem azzal egyensúlyosan az ember szükségleteit szolgáló anyag és szerkezet.” (Kós Károly)

Először egyetemistaként jelentkezett az építészi tehetsége. Tanulmányai során három mestere volt rá nagy hatással: Schulek Frigyes, Hauszmann Alajos és Czigler Győző. Egyetemi évei alatt elsősorban a kora középkori – ókeresztény és román – stílust kedvelte meg. Az ókoriak közül a görög építészetet tartotta legtöbbre. Így alakította ki sajátos stílusát, amelyben a szecesszió és az erdélyi népi építészet, díszítőművészet elemei keverednek. Az olasz reneszánsszal szemben azonban közönyösnek mutatkozott, a barokkot és rokokót pedig  egyszerűen „anyagszerűtlennek” tartotta, és ki nem állhatta ezen korok építészetét. 

Első ismertebb terve a Kis családi ház volt. 1907-ben diplomázott, diplomamunkája: Egy főúri kastély terve, melynek konzulense Schulek Frigyes volt, osztatlan sikert aratott, és diplomadíjra terjesztették fel.
Emlékirataiban hivatkozik egy 1907-es, jó hangulatú nyárutói tervezgetésre, amikor megrendelés nélkül, magának rajzolt. Ezek a rajzok meghatározókká váltak egész pályafutására. A terv címe: Művészember udvarháza. Az alaprajzok mellett a nagyon gondosan megrajzolt, és később kifestett belsők rajzait közli a Magyar Iparművészet című szaklap 1908-as, áprilisi száma, melyben Lippich Elek hívja fel a figyelmet a házra és tervezőjére. Ettől a pillanattól kezdve figyelhető meg a média hatása úgy az új stílusra, mint az alkotóra. A cikk egy csapásra elismerést hozott Kós Károlynak, valamint a fiatal építésznemzedéknek.

Iskolái befejeztével egy olaszországi körutazáson vett részt, majd egy erdélyi tanulmányúton egyetemi barátaival.

1908 őszén Budapestre tért haza útjáról, ahol önálló irodát nyitott. Még ebben az évben meg is kapta első felkérését: az óbudai református parókia és imaház megtervezését. Az első tervei között volt szüleinek lakóháza, a Kis udvarház műteremmel, melyet anyja megrendelésére készített. 

"Az én világom" c. rajzos írása A Ház 1909-es számából

Nemsokára családjával visszautazott Kolozsvárra, ahol elkezdte szülei házának (a Brétfű utca 14.), és saját otthonának (a Varju-várnak) a tervezését. A brétfűi házra vonatkozóan Kós életrajzában ezt találjuk: „Volt nekem néhány alternatívája egy családi ház elgondolásomnak, amit még az ősszel magunkra gondolva csináltam volt... Azokat a vázlataimat most előkerestem. S aztán anyámmal együtt addig forgattuk, alakítottuk, főleg redukáltuk..., amíg végül is megállapodtunk: így éppen jó lesz.

A fenti szövegrészből kiderül, hogy Kós tulajdonképpen helyszíni kötöttségek, valamint konkrét megrendelői igény nélkül tervezett, amit alkalmazott egy konkrét telekre.

A Brétfű utcai ház Kós első megépült házaként kultúrtörténetileg és építészettörténetileg a város e részének legjelentősebb háza, erdélyi viszonylatban pedig a ruskini-morrisi elvek szerint elsőként megépült háznak tekinthetjük. 

1914 júliusában jött a hír: kitört a háború. Kóst behívták katonának: „...karpaszományos népfelkelő bakája voltam a kolozsvári 21. honvéd gyalogezrednek. De a harctérre nem kerültem ki, mert a kultuszminisztérium 1916-ban kiigényelt a katonaságtól...” (Kós Károly:Életrajzom című írása) IV. Károly király koronázási díszlettervei miatt. 

„1917 és 1918-ban mint állami ösztöndíjas Konstantinápolyban a bizánci és török városépítészettel ismerkedtem... 1918 őszén kerültem haza, ahol már várt reám tanári kinevezésem az O.M. Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére... Itthon, Sztánán értem meg – az immár háromgyermekes családapa – az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatoltatását. Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészeti tevékenységem újrafelvételének jó reménységét, ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar né­pének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon. A döntés nehéz volt. Végül ezt írtam az Iparművészeti Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak:„...hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten. És itthon maradtam.” (Kós Károly: Életrajzom című írása.)

Építészeti szenvedélye ezekben az években sem lankadt, de jelentős megbízásokat ekkor még nem kapott Kós. Így aztán a hozzá bizalommal forduló falusi és magyar kisembernek tervezett és épített már csak egyszerű hajlékokat.

1939-ben elkészítette és kivitelezte testvére, Szidónia sztánai nyaralójának tervét. A ház a vasútállomás mellett épült, szerkezete a Varju-váréhoz hasonlít. Egy év múlva saját Varjuvár-tanyáját tervezte meg. A tanya a Varju-vár fölötti lejtőre épült. Magába foglalt egy műtermet, a cselédszobát és az istállót. Később bővítette melléképületekkel, kertekkel, gyümölcsösökkel. Sajnos ez a gazdaság 1944-ben elpusztult, noha romjai a mai napig láthatók. 
„Hogy mi volt a nyitja az én kétségen kívül meglepő építőművészi sikeremnek? Egyszerűen csak az, hogy az akkor divatos különböző közép-európai szecessziós és a hazai úgynevezett tulipános magyar stílustörekvések mellőzésével a korszerű építészet magyar stílusváltozatát a magyar építőhagyományok alapján és a magyarnép építő-formáló gyakorlata szellemében igyekeztem kialakítani.”

A „betolakodó”
A polihisztor másik nagy elfoglaltsága az írás volt: „...életem legelső, szorosan vett írói próbálkozás egy vers volt, melyet negyedéves technikus koromban követtem el...”

Első publikálása 1907-ben volt, az erdélyi egy hónapos körútról hazatérve, élménybeszámolót írt a Megfagyott Muzsikus című hallgatói lapba. Ugyancsak ebben az évben készítette el a Székely balladák című tollal írt és illusztrált kis könyvét, felesége jegyajándékát. Ez csak egyetlen példányban készült el. Írásainak legfontosabb ihlető forrása az erdélyi lét, az erdélyi kultúra volt, melyek legtöbbjét a Magyar Iparművészet című lap közölte.
Kós irodalmi, politikai, mezőgazdasági lapokat is szerkesztett és írt. Az első ilyen hetilap Kalotaszeg címmel jelent meg 1911 karácsonyakor, melynek szerkesztősége a Varju-várban volt.

Két regényt (Varju-nemzetség, Az országépítő), egy kisregényt (Gálok), két színjátékot (Budai Nagy Antal, István király), hét-nyolc elbeszélést, novellaféléket írt. Ezeken kívül négy nagyobb igényű építészeti, illetve művelődéstörténeti tanulmánya, valamint számos cikke és karcolata jelent meg a lapokban. Aktívan részt vett különböző újságok, lapok, céhek életében, valamint politizált is.

1921-ben a Keleti Újságnál tevékenykedett, novellákat írt. Júniusban létrehozták az Erdélyi Néppártot a Bánffyhunyad piacára összesereglett népgyűlésből. Ez volt a romániai magyar nép első radikálisan demokrata politikai szervezete, amely később felvette a Magyar Néppárt nevet. Ekkor kezdte szerkeszteni (1922) a Vasárnap című képes politikai népújságot. Csak 1925-ig volt tagja a pártnak.

 Két év múlva írótársaival megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, melynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. 

„1931-ben Szolnay Sándor festőművész barátommal életre hívtuk és 1944-ig igazgattuk a romániai magyar képzőművészek szabad érdekvédelmi és termelő szervét, a  Barabás Miklós Céhet.” ( Kós Károly: Életrajzom című írása.)

Bár Kós idejében már lejárt a céhek ideje – helyüket az ipartestületek vették át –, ő mégis visszatért a céhes eszméhez, nem maradisága okán, hanem hagyománytiszteletből.

Közben 1921. jan. 23-án megjelentették a Kiáltó szó című röpiratot: „...mely az impériumváltozás valóságának tudomásulvételével egyidejűleg bejelentette a Romániához csatolt magyarság igényét a maga emberi és nemzettársadalmi életjogának elismerésére és megvalósítására...”

Nagyon szeretett kézzel írni, először: „...a könyvtárban rátaláltam Ráskai Lea írásaira. Ezt írtózatosan megszerettem, úgyhogy az maradt meg bennem még a rendes kézírásomban is.” Másik forrásai a kalotaszegi temetők fejfái voltak: „...lerajzoltam a parasztok betűit, alaposan tanulmányoztam e fába vésett betűk vonalvezetését, s aztán ezekkel írtam meg első kézírásos könyveimet.”

Illusztrálással is foglalkozott. Elsőként az egyetem építészeti szakosztályának diáklapját illusztrálta. Később, 1916-ban Pesten Kárpáti Auréllal került össze, aki munkát ajánlott neki, egy könyvét szerette volna illusztráltatni vele. Kós úgy gondolta, hogy megpróbálkozik linómetszettel. Már találkozott ezzel a módszerrel az egyetemi éveiben, viszont sosem próbálta. A próbametszetek nagyon jól sikerültek, így ezentúl rajzait így készítette. Sosem kísérletezett fával, vagy valamilyen más anyag metszésével, csak linóleumot metszett.

1931-ben szerkesztette az Erdélyi Helikon című folyóiratot, később, ’44-ben a Világos újságot. Közben 1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola tanáraként működött. Öt év múlva ugyancsak itt dékán, majd 1953-ig, nyugdíjazásáig tanár volt.

Szigorú ember volt, az alkotást szentnek tekintette, ezért élete utolsó szakaszában –ahogy ő nevezte, az aggastyánkorban – az önkifejezésnek már csupán két formájával élt: levelezett és diskurált.
„...Elismertem, hogy nem tartottam magam sohasem írónak... Hiába fogadta írásaimat a kritika jól, hiába kaptam barátaim gratulációit, hiába fogytak könyveim elég szépen, ma is csak amatőr írónak érzem magam, betolakodónak olyan munkaterületre, mely a másoké és nem az enyém...”

A polihisztor emléke
Kós Károly harminchárom éve költözött el e földi létből. Sírhelye Kolozsváron található, a Házsongárdi temetőben.

Munkásságát rengeteg épület, könyv, írás őrzi, nevét pedig iskolák, köztük a mi, csíkszeredai középiskolánk is. Ezzel is ösztökélve a világot, a magyart, hogy ne felejtse el a neves polihisztort.

Budapesten egy tér és egy sétány szintén az ő nevét viseli, emlékét pedig több egyesület és alapítvány őrzi. Magyarországon 1999 óta minden év december 16-án, Kós Károly születésnapján, a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter Kós Károly-díjat adományoz a településvédelem és településszépítés területén végzett kimagasló, eredményes egyéni és csoportos munkáért.

Kós munkásságának tanúi a különböző díjak, érmek, melyeket élete során gyűjtött be tevékenységéért. Sokoldalú személyisége mind Magyarország, mind Erdély számára fontos volt, marad és lesz!

„Jöhetnek utánam a fiatalok és folytathatják a munkámat,
járhatják az utat, amit én is segítettem törni,
jóakarattal, népünkért, magyarságunkért, fiainkért.”
(Kós Károly)

A cikk szerzője a Természettudományos múltunk felkutatása kategória III. díjasa.